Bevezető/A lélek

Rose Lawrence

Nem létezik fény sötétség nélkül, ahogy a jó sem rossz nélkül. A jó mellet gonosznak is lennie kell valahol. Jing-Jang. Nappal-Éjjel, egyik sem lehet a másik nélkül. Természet ellenes. Ellentmondásos, ahogy az egész mennyország dolog is, nekem valahogy nem stimmel. Sosem hittem abban, hogy létezne, de, ha még is akkor pokolnak is lennie kell valahol.

Eddigi 18 évem ennek a megfejtésével töltöttem, mivel itt a zárdában, ahol felnőttem jobb elfoglaltságot nem találtam magamnak. Így folyton ezt fejtegetem, a dolgok miértjét, a lélek igaz jelentését. Hisz minden embernek egy formán van.  Még a legádázabb gyilkosnak is, de mi viszi arra az elhatározásra, hogy véget vessen más életének? Mi kell ahhoz, hogy egy ember lelke semmisé váljon? Hiszen a lélek örök!  Az az egyetlen bennünk, ami sosem szűnik meg létezni. Azt gondolom még halálunk után is tovább él. Csak már nem lakozik a testünkben. Vagy a gyilkosok lelke darabokra hullik azzal, ahogy vér tapad a kezükhöz? Millió és egy megválaszolatlan kérdés, ami nem hagy nyugodni. Álmomban és éberen is ezek járnak a fejemben és hiába próbálom nem tudom kiűzni őket onnan. Befészkelték magukat és már lehetetlen elzavarni őket. Magam sem nagyon értem miért töprengek ezeken, talán evvel szeretném megmagyarázni vagy megbocsájtani a szüleimnek, hogy eltaszítottak maguktól. Megmagyarázni, hogy nem ők voltak rosszak, nem ők nem szerettek csak a lelkük tört szét. Nem bírtak többet megbízni és szeretni hiszen ez lélek nélkül lehetetlen. Ezért hoztak csecsemő koromban ide. Nekem akartak jót. Nem akarták, hogy én is képtelen legyek szeretni, habár még nem igazán tudom mi az a szeretett. Talán csak egy ember van, akit sze.......
-Rose, kicsikém ideje lenne pakolni.-nyitott be a szobába Elizabeth nővér. Elmosolyodtam, ahogy rá néztem. Kicsit testesebb volt a keleténél és az arca is pufók volt. Pici pisze orral és kancsal szemekkel, nem volt valami szép, de a szíve óriási volt. Ő törődött velem mióta az eszemet tudom. Némán bólintottam neki, mire elmosolyodott. Belépett egy puszit nyomott a homlokomra majd távozott. Leszálltam az ablak párkányról. Folyton itt ülök és a holdat bámulom. Folyton azt kémlelem és merengek a szüleimen, az élet nagy dolgain és az életem célján. Carlie nővér szerint mindenki konkrét okkal jön erre a világra és addig nem térhet nyugovóra míg be nem teljesíti a végzetét. Azon kattog néha az agyam, hogy vajon az enyém mi lehet? Rá jövök valaha?
Mélyet sóhajtottam, majd levettem a szekrény tetejéről a hatalmas, sötét bőröndöt. Elkezdtem bepakolni azt a pár ruhát, amit az évek múlásával összegyűjtöttem. Igazából nem volt sok, csak pár színes felső és farmernadrág. Egy fekete alkalmi ruha és fehérnemű.  Még bekerült a tornacipőm és a topánkám is, meg persze a könyveim. Miután mindent elpakoltam összehúztam a cipzárt és a szekrénynek támasztottam a bőröndöt. A fürdőbe sétáltam, levettem a ruháim majd a zuhany alá álltam. Behunytam a szemem és élveztem, ahogy a meleg víz elárasztja a testem. Fél órát töltöttem a zuhany alatt majd, felvettem a hálóingemet és fogat mostam. Még át fésültem a fekete hajam és lefeküdtem.
Holnaptól minden megváltózik. Betöltöm a 18. élet évem és egyetemre megyek Brendon-nal együtt. Brendon Jackson Austin. Az egyetlen barátom. Ő is csecsemő korában került ide mint én. Együtt nőttünk fel és folyton támogatjuk egymást. Ő az egyetlen biztos pont az életemben, de félek, hogy ez nem sokára megváltozik. Az érzéseim kezdenek intimebbek lenni felé. Nem kéne görcsbe rándulnia a gyomromnak és hevesebben verjen a szívemnek az érintésére. Ő testvéreként tekint rám. Nem táplálhatok érzelmeket iránta, mert tudom, így elveszítem. Akkor minden bizonnyal az én lelkem is ketté hasadna a szívemmel együtt. Minden erőmmel azon kell lennem, hogy ezeket elfojtsam magamban és előle eltitkoljam. Sosem jöhet rá! Soha! Nem viselném el, ha nem érezhetném az érintését. Nem hallhatnám a hangját és nem lenne a közelemben. Tudom, hogy bele őrülnék. Ő az egyetlen, aki mellettem áll, ha eltűnne magamra maradnék a sötétben. Igen nekem ő a lámpás a sötétben, amit nem engedek kihunyni, inkább viselem el a szívem fájdalmát mint, hogy elveszítsem. Mélyet sóhajtottam, majd fáradtan hunytam le a pilláim. Még elmogyogtam egy imát, majd azzal a gondolattal, hogy holnap minden megváltozik nyugovóra tértem.